A boltban történt. Egy szombat délután, két teli szatyorral egyensúlyoztam a pénztár felé, amikor megpillantottam őket a pékségpultnál. Oleg és „ő” – a magas, kifogástalan frizurájú, mindig túlhangsúlyosan öltözött nő, aki valaha megvetően rám nézett, mintha koszos rongy volnék. Ugyanaz az arc, de most feszülten húzódott a mosolya. Oleg is észrevett. Először csak megdermedt, aztán sápadtan biccentett.
Én viszont nem álltam meg. Odamentem hozzájuk, egyenesen, határozott léptekkel. Rajtam egyszerű farmer és fehér ing volt, de a tekintetemben nyugalom – és valami, amit évekkel ezelőtt még nem ismertem: önbecsülés.
– Jó napot, Oleg – mondtam, és szándékosan nem néztem a nőre. – Hogy vagy?
Ő hebegett valamit, valami jelentéktelent. A nő próbált fölényes maradni, de látszott rajta a feszültség. A tekintete lesiklott rólam, mintha attól tartott volna, hogy visszafordul minden, amit megszerzett.
– A gyerekeink jól vannak – folytattam. – Anna bekerült az egyetemre, Szása meg most nyerte meg a matematika versenyt. Tudom, nem érdekel, de gondoltam, emberként megemlítem.
A nő feszengeni kezdett, Oleg pedig úgy tűnt, elsüllyedne szégyenében.
– Tudod, mit tanultam meg az elmúlt három évben? – kérdeztem, miközben a tekintetem az övébe fúrtam. – Hogy egyedül is boldog lehetek. Sőt… így sokkal boldogabb vagyok.
Mosolyogtam, aztán sarkon fordultam, és otthagytam őket a rozskenyér és a süteményes pult között. A szívem hevesen vert – de nem a fájdalomtól. Hanem a felszabadulástól.
Otthon a gyerekeim vártak rám. Meleg fény, vacsoraillat, nevetés. És én tudtam: újraépítettem magam – kőből, nem árnyékból.