Mária egész életét abban a házban élte le, amit éppen úgy ismert, mint a tenyerét. A gyerekszoba illatától a konyhában forrósodó levesekig minden egyes zug, minden egyes apró mozdulat valahogy összefonódott a mindennapjaival. Az évek, amióta férjhez ment, elúsztak, mint egy véget nem érő naplemente, egy kicsit túl gyorsan, és egy kicsit túl monoton módon.
A férje, Miklós, mindig is erősebb volt nála, mind fizikailag, mind mentálisan. Igazi karrierista, aki hajnalban elhagyta a házat, és késő éjszaka tért haza. Mária minden reggel a gyerekekkel kezdte a napot: reggeli, iskolai készülődés, rendrakás, mindent elintézett. De már régóta úgy érezte, hogy miközben mindenki más előre halad, ő egy helyben topog.
Egyszerűen nem volt ideje magára. Nem volt ideje vásárolni, nem volt ideje elmenni egy szalonba, nem volt ideje megpihenni. Csak a ház, a gyerekek és a férje. Mária szerette őket mindegyiküket, de valahol mélyen ott volt egy érzés, amit nem tudott megfogalmazni.
Egyik este, mikor Miklós hazaért, Mária már készítette a vacsorát. Meglepetésre Miklós nem dicsérte meg az ételt, ahogy szokott. Helyette szúrós pillantásokat vetett rá, majd egy félmondattal kísérve, magához vette a tányérján lévő három húsgombócot. Mária megdermedt.
“Egyél kevesebbet. Nézd meg magad! Olyan vagy, mint egy szekrény.”
Mária elcsukló hangon nézett rá. Hirtelen úgy érezte, mintha minden nap, minden perc, amit a családja körül töltött, egy önálló életté vált volna, amiben ő már nem szerepel.
“Ha még egyszer nem figyelsz oda magadra, már nem tudom, mi lesz.” Miklós hangja komolyan csengett, és Mária minden egyes szavát érezte a bőrén.
A szavai, mint hideg penge, megvágták. Ahogy Miklós elindult a fürdőszoba felé, Mária letette a kezéből a fakanalat, és egyedül maradt a konyhában.
A tükör előtt állva, Mária arca könnyekkel telt meg. Amikor belenézett, nem a korábbi fiatal, életvidám nőt látta. Minden egyes szarkaláb, minden egyes felesleges kiló az életét tükrözte vissza. De akkor, mintha valami megváltozott volna benne.
“A családnak és a háznak mindig van helye. De mi van velem?”
A kérdés, amit eddig nem merészkedett feltenni, most ott volt. Végre, egy percre sem elfelejtve magát, Mária eldöntötte: változtatni fog.
Nem a külseje miatt, nem Miklós szavai miatt, hanem azért, mert megérdemli. Megérdemli azt a nőt, aki egyszer volt, és aki még ott rejtőzik a tükörben.
Másnap reggel, amint Miklós elment otthonról, Mária elhatározta, hogy megváltoztatja az életét. Először egy kávét ivott, amit hosszasan élvezett. A gyerekeket iskolába kísérte, de ahelyett, hogy hazament volna a szokásos napi rutinhoz, elment a közeli edzőterembe. Az első alkalom borzasztó volt, de legalább megpróbálta.
Néhány hét múlva Miklós meglepődött, amikor hazajött, és Mária egy új ruhában várta. A férfi csendben figyelte, hogyan lépett be a szobába. Mária nem várt semmilyen elismerést. De abban a pillanatban már nem érdekelte, hogy Miklós mit gondol.
Ő most már más volt. A nő, aki szeretett volna lenni.