Amikor a fiam összekapcsolta a sorsát Alice-szel, megdöbbentem. Nem, nem maga a házasság miatt – az esküvők mások. De a választása… meglepte. Igen, fiatal. Igen, gyönyörű. De az önbizalma a szemtelenséggel határos volt. A karmok élesek és hosszúak, mint egy ragadozóé. Olyan a tekintete, mintha nem csak a ház úrnője lenne, hanem az egész területet uralja.
Próbáltam udvarias maradni. Távolságot tartott. Fahéjas pitéket sütöttem – ő pedig sushit rendelt. Segítő kezet nyújtottam, de ő gyengéden, de határozottan visszautasította: „Magam is meg tudjuk oldani.” És a fiam… hallgatott. Olyan, mintha két elem közé szorulnál.
Ahogy teltek a hetek, egyre inkább azt kérdeztem magamtól: „Mivé vált ő mellette? Hol van a fiam?”
És akkor valami furcsa történt. Találtam egy fülbevalót. Női. De nem azt, amelyik Alice-é lehetne. Az ékszerei mindig mutatósak és csillogóak, mint az újévi girlandok. És ez itt szerény, ezüst, szinte láthatatlan. A kanapé mögött feküdt. Nem szóltam semmit, de valami remegett a lelkemben.
Egy hét telt el. Új felfedezés. Egy sietősen kézzel írt papírdarab: „Köszönöm a tegnapi napot. Ez fontos volt számomra. Üdvözlettel, K.”
Nem Alice volt az. És nem én. A világ megrendült. Úgy döntöttem, hogy beszélgetek.
Meghívta teára. Fiú nélkül. Felkészültem egy viharra – könnyekre, szemrehányásokra, talán vádaskodásokra.
De a lány nyugodtan belépett. A kezében egy házi készítésű pite. Falvak. A szemembe nézett. És hirtelen azt mondta:
– Tudom, mit találtál.
A menyemet már a legelejétől fogva nem kedveltem, elbűvölő és közönséges volt, de egy nap megtudtam róla valami érdekeset.
Megfeszültem. Így folytatta:
– Ez nem a szeretője. Ez az ő pszichológusa.
Lefagytam.
A menyemet már a legelejétől fogva nem kedveltem, elbűvölő és közönséges volt, de egy nap megtudtam róla valami érdekeset.
– Több mint egy évig szenvedett. Elbocsátás után. Nem mondtam el senkinek. Azt vettem észre, hogy magába zárkózik. Meggyőzték, hogy terápiára menjen. Nem mondtam meg – kérdezte. De a fülbevaló nem fülbevaló. Ez… egy medál egy karkötőről, leesett a pszichológus táskájában. És a jegyzet az övé. Megköszöntem neki a bizalmát.
Csendben ültem. És akkor sírni kezdett. Mert bolondnak éreztem magam.
Azt hittem, hogy egy házrontó. És ő lett a megmentője. És a családom. Attól a naptól kezdve közelebb kerültünk egymáshoz. Most együtt sütünk pitét. És zsemléket rendelünk.
A menyemet már a legelejétől fogva nem kedveltem, elbűvölő és közönséges volt, de egy nap megtudtam róla valami érdekeset.
És nemrég azt súgta nekem:
– Terhes vagyok. Egyelőre csak te tudod.
És tudod, most először éreztem úgy: nem veszítem el a fiamat. Lányt várok.