– Megint a határátkelőhelyen ragadtunk – sóhajtott Klavdia Petrovna, miközben megigazította gyapjúsálját. – Mit gondolsz, Anyut, talán szerencsénk lesz, és találunk egy aranyrudat a síneken?
– Micsoda rúd ez? – kuncogtam. – Itt csak egy megfagyott varjút látsz.
A novemberi szél csontig hatolt bennem. Éppen visszatértem az esti műszakból a vasútállomásról, ahol több évig pénztárosként dolgoztam. Olyan alacsonyan volt az ég, mintha mindjárt a fejemre szakadna. A vasút menti lámpások egymás után világítottak, a hazafelé vezető utat valamiféle furcsa fény-árnyék tánccá változtatva.
Nyikolaj halála után – három év telt el, és még mindig fájdalmas visszaemlékezni rá – gyakran késő estig maradtam munkában. Otthon csak csendet és egy rádiót találtam a konyhában. Néha írtam leveleket a barátnőmnek, Tamarának Novoszibirszkbe, de ritkán válaszolt – három gyermeke van, hát milyen leveleket írhatna?
Azon az estén úgy döntöttem, hogy lerövidítem az utat a mellékvágányokon keresztül. Már zsibbadtak a lábaim a fáradtságtól, amikor valami hangot hallottam. Először azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik vele. De a hang megismétlődött – halk, mint egy kiscica nyikkanása.
„Kitty-kitty!” – kiáltottam, miközben a sötétbe kémleltem az alvók között.
A hang tisztább lett. Egyértelműen sírás volt, egy gyerek sírása.
Összeszorult a szívem. A hang felé siettem, kövekben és fagyott földön botladozva. Összegömbölyödve feküdt egy halom régi talpfa mögött. A lámpás halvány fényében egy gyermek arcát láttam – piszkos, könnyáztatta, hatalmas, ijedt szemekkel.
– Ó, Istenem! – sóhajtottam ki, és térdre rogytam. – Hogy kerültél ide?
A lány – egy körülbelül ötéves lány volt – csak még jobban összezsugorodott és elcsendesedett.
– Teljesen lefagytál – megérintettem az arcát. Hideg, mint a jég. – Gyere velem haza, és igyunk egy teát málnalekvárral.
Nem ellenkezett, amikor felvettem. Olyan könnyű, mint egy tollpihe.
– Én pedig Anna Vasziljevna vagyok – mondtam, miközben hazavittem. – Nem messze lakom innen. Van egy macskám, Vaszilij. Az igaz, hogy rossz – mindig megpróbál beleszarni a papucsomba, amikor elfelejtem időben megetetni.
A lány hallgatott, de éreztem, ahogy fokozatosan ellazul, és a vállamhoz simul.
Az első dolgom otthon az volt, hogy begyújtottam a tűzhelyet. Amíg a víz melegedett, megetettem a lányt egy kis forró levessel. Mohón, de óvatosan evett, gyakran rám pillantva a szemöldöke alól.
– Ne félj – mosolyogtam. – Senki sem fog bántani.
Fürdés után, régi hálóingemben (tízszer kellett feltűrnöm az ujját), végre megszólalt:
– Tényleg nem fogsz kidobni?
– Igaz – feleltem, miközben megfésültem kócos haját. – És megmondanád a neved?
– Lena – suttogta. – Lenocska.
***
Másnap a rendőrök csak széttárták a kezüket. A gyermek eltűnéséről nem érkezett bejelentés. A helyi rendőr, egy nagyon fiatal fiú, együttérzően felsóhajtott:
– Árvaházba kell helyeznünk. Érted, az eljárás a következő…
– Nem – mondtam határozottan. – Nem lesz rá szükség.
– Anna Vasziljevna – habozott –, de egyedül él…
– És micsoda? Meg tudom oldani. Már nem kicsi.
Ugyanazon az estén Lenocska, aki egy csésze tejjel ült a konyhában, hirtelen megkérdezte:
– Miért nem voltak gyerekeid?
Majdnem elejtettem a merőkanalat:
– Ki mondta, hogy nem születtek meg?
– Sehol nincsenek fényképek – vont vállat.
– Milyen okos – kuncogtam. – Úgy tűnik, nem így kellett lennie. De most már létezel.
Elmosolyodott – napok óta először –, és rájöttem: senkinek sem adom oda. Jöjjön, ami jön.
– Anya, miért olyan furcsa a ruhád a képen? – Lenocska egy régi fényképet tartott rólam a legszebb palacsintámban.
– Nem volt furcsa, divatos volt. Egy egész évig álltam sorban, hogy feliratkozhassak egy darab rongy vásárlására.
***
A gyámsági eljárás három hónapig tartott. Bürokrácia, végtelen számú iroda, tisztviselők ferde pillantásai. „Érted, hogy ez felelősség? Mi van, ha megjelennek a szülők? És hogyan fogod eltartani magad?”
Csak megvontam a vállam: „Majd valahogy megoldjuk.” Éjszaka pedig ő maga számolta a filléreket, azon gondolkodva, hogyan ossza el a fizetést két ember között. Régi függönyöket varrt át ruhává Lenochkának, és a kabátjából szabott neki egy kabátot.
A szomszédok suttogtak a háta mögött: „Mire van szüksége erre? Nincsenek saját gyerekei, ezért elvette valaki másét. Mi van, ha rossz öröklődésről van szó?”
Különösen buzgó volt az első emeletről származó Nina Stepanovna. Valahányszor a bejáratnál találkozott velünk, teátrálisan felsóhajtott és a szemét forgatta: „Ó, Anna, nehéz dolgod lesz vele…”
Egy nap Lenochka nem bírta tovább:
– És te, Nina néni, egyszerűen féltékeny vagy. Van egy felnőtt fiad, de még csak meg sem látogat.
Alig bírtam visszafojtani a nevetésemet, miközben a szomszédom megnyúlt arcára néztem. Otthon persze leszidtam a szemtelenségéért, de a szívemben büszke voltam – a lányban fejlődött a jellem.
***
Fokozatosan jobb lett az élet. Lenochka első osztályba járt, én részmunkaidős állást kaptam takarítónőként az iskolában – hogy közelebb legyek hozzá. A tanárok nem győzték dicsérni: rátermett és gyorsan tanul.
Esténként gyakran ültünk a régi étkezőasztalnál – én a füzeteket ellenőriztem, ő a házi feladatát csinálta. Néha hirtelen felemelte a fejét a feladatfüzetéből:
– Anya, igaz az, hogy régen minden betűt másképp írtak?
– Ki mondta ezt neked?
– A fiú egyedül van az osztályban. Azt mondja, a nagymamája jatbetűkkel írt.