Eszter ökölbe szorította a kezét. Nem a haragtól – nem igazán tudott már haragudni. A gyűlölet elfárad benne az emberben, ha túl sokáig cipeli. Amit érzett, az mélyebb volt. Egyfajta csendes, makacs szomorúság, amit csak az ismer, aki éveken át próbált szeretni valakit, aki csak önmagát szerette igazán.
Aznap délután, miközben a bádogereszről sorban potyogtak az esőcseppek, Eszter úgy döntött, ír egy levelet. Nem Gábornak. Nem is Mária néninek. Magának. Egy őszinte, nyers levelet, amit talán soha nem fog újra elolvasni.
Kedves Eszter,
Emlékszel, mikor először azt hitted, hogy ez a szerelem majd megment téged? Hogy Gábor különleges, és majd együtt építitek fel azt, amit annyira kerestél? Egy otthont. Egy társat. Egy életet, amiben nem kell mindent egyedül cipelned. Hittél benne, hogy ha elég szeretetet adsz, majd ő is ráébred, mit jelent szeretni.
Tévedtél.
De nem baj, hogy tévedtél. Az emberek hibáznak. Az a baj, ha nem tanulnak belőle. És te tanultál. Tudod már, hogy nem az a hősiesség, ha valaki nem visz el semmit, hanem ha valaki hozzátesz valamit. Nem az a nagyvonalú, aki lelép, hanem aki marad és vállal. Te voltál az, aki mindent tett ebbe a kapcsolatba – és most már nem kell szégyellned, hogy vége lett.
Nem te vesztettél el valamit. Hanem ő nem tudott élni valamivel, amit kapott.
Most itt vagy, egyedül, de nem üres kézzel. Ez a lakás, ez az élet, minden egyes apró kis bútordarab, amit elrendeztél – mind-mind te vagy. Nem azt kaptad vissza, amit reméltél, de megtartottad, amid mindig is volt: magadat.
És ez többet ér minden elvitt vagy itt hagyott táskánál.
Eszter letette a tollat, mélyet lélegzett. A levelet nem hajtotta össze, nem rejtette el. Ott hagyta az asztalon, kávésbögre mellé, mint egy búcsú önmagától – attól az éntől, aki éveken át próbálta megérteni a megérthetetlent.
Odakint elállt az eső. A szürke égbolt alatt néhány veréb szállt le az udvar kőburkolatára. Az élet folyt, és most már ő is.