Három szeletet tettem a tányéromra – a férjem dühbe gurult, és azt mondta, itt az ideje lefogynom.
Hat év házasság, három gyermek. A legidősebb, Vanya, már óvodába jár, a lányom, Dasha, otthon van velem, a legkisebb, Seryozha pedig még mindig a karjaimban van. Olga a nevem, harmincöt éves vagyok. Úgy tűnik, minden úgy van, ahogy lennie kell – család, gyerekek, férj. De minél tovább megyek, annál inkább úgy érzem, hogy feloldódok ebben a megszokott rutinban.
Igorral majdnem harmincéves voltam, amikor találkoztunk. Már minden barátnőm bébiszitterkedett, óvodákról és kölcsönökről beszélgettek, én pedig még mindig a pasimra vártam. Munka, otthon, ritka összejövetelek a barátokkal – így teltek a napok.
És akkor megjelent – magas, fitt, egykori hokis, most műhelyvezető. El sem gondoltam volna, hogy kedvelhet engem. De udvarolt: virágok, találkozók, beszélgetések reggelig. És amikor meghívott, hogy találkozzam az anyjával, rájöttem, hogy komolyan gondolja.
Az anyja, Anna Ivanovna, azonnal elfogadott, „drágámnak” nevezett, és utalt Igornak, hogy itt az ideje megházasodni. Összeházasodtak, és egy évvel később megszületett Vanya. Aztán Dása, majd Szerjozsa. Azóta szülési szabadságon vagyok, az életem pelenka, gabonapehely és végtelen takarítás.
Régen vékony voltam – 50 kilogramm. Most már majdnem 80 éves vagyok. Régen volt időm táncolni, de most már az is luxus, ha gyereksírás nélkül zuhanyozom. Megpróbáltam gyakorlatokat végezni, de amint leültem, az egyik enni kért, a második elesett, a harmadik pedig sírt.
Igor először nevetett: „Az én pufók lányom”, „pufók”. Aztán megállt. A tekintetek hidegebbek lettek, majd a szavak:
– Láttad már magad? Úgy néz ki, mint egy éjjeliszekrény.
Tegnap három szeletet ettem ebédre – reggel óta nem ettem. Hirtelen visszavett kettőt a tálba, és odadobta:
– Hagyd abba az evést. Láttál már egyáltalán tükröt?
Szótlan voltam. És hozzátette:
– Ha találok másikat, az a te hibád lesz. Nőre van szükségem, nem egy alaktalan csajra.
Mint egy kés a szíven keresztül. Csendben maradtam, de minden összeszorult bennem. „Igaza van” – gondolom. – Elhanyagoltam magam, felszedtem a súlyomat, és nem vigyázok magamra. Ki vagyok én most?
De szeretnék szépen öltözködni, elmenni egy szalonba, és legalább egyszer beülni egy kávézóba is. De minden pénz gyerekekre, klubokra, jelzálogra, Igor ruháira megy – ő a főnök, tisztességesen kell kinéznie. Anna Ivanovnának is segítünk – a nyugdíja csekély. Egy fillért sem magamnak.
Néha sírok a próbafülkében. A ruhák szörnyen illeszkednek, minden szűk. A tükörben egy fáradt, felpuffadt néni látható.
Normális jövedelme van, de sosem elég a pénze. És munka nélkül vagyok, saját pénz nélkül. Egy ördögi kör: nem találok munkát, mert gyerekeim vannak, és munka nélkül nincs módom semmin változtatni.
Attól félek, hogy elmegy. Észrevettem, hogyan néz a karcsú, ápolt emberekre. Próbálkozom, de nincs erőm. A főzés, mosás és takarítás között csak árnyék vagyok.
Anna Ivanovna leszidja:
– Aranyfeleséged van, háromgyermekes anyuka! Szét akarsz bontani egy családot a pocakod miatt?
Ragaszkodom ezekhez a szavakhoz. Talán majd magához tér? Talán eszébe jut, miért szeretett engem? De egyelőre csak a félelem van.
Álmaimban néha ugyanolyan vagyok, könnyű és gyönyörű. Aztán az éjszaka közepén Szerjozsa sírása – és megint cserép, pelenka, fáradtság.
Már nem vagyok nő. Én egy függvény vagyok.
És minden nap ugyanaz a kérdés: „Mi van, ha tényleg elmegy?”
**Következtetés:** Egy nőnek, aki feloldódik egy családban, nem szabad megfeledkeznie magáról. Különben egy nap arra ébredhetsz, hogy nem ismered fel azt a személyt a tükörben, aki voltál.