Amikor a család összegyűlt a heti vasárnapi vacsorára, mindenki már szokás szerint elfoglalta a helyét az étkezőasztal körül. Az asztal közepén egy csodálatosan megterített vacsora várt ránk: sült húsok, friss saláták, házi készítésű kenyér és persze a nagyi híres pitéje. Az egész hangulat olyan volt, mint mindig – barátságos, vidám és tele beszélgetésekkel. Mindenki az utolsó pillanatokban érkezett, miközben én a kanapén ültem és próbáltam kitalálni, mi történhetett a múlt héten a család legújabb pletykáival kapcsolatban.
De volt valami, ami most mégis más volt. Sógorom, Laci, aki mindig is kicsit különc volt, most másként viselkedett. Amíg a többiek a fő étkezésről beszélgettek, ő egyfolytában engem nézett. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, de aztán egyre furcsábban kezdtem érezni magam. A szemei nem szimplán rám szegeződtek, hanem mintha minden egyes mozdulatomat analizálta volna. Még amikor válaszoltam egy kérdésre, akkor sem nézett el más irányba, mint valami különös vizsgálatot végezve rajtam.
„Laci, mit bámulsz ennyire?” kérdeztem, már kicsit zavartan, hiszen nem értettem, mi történik. Az asztal többi tagja is észrevette, hogy valami nem stimmel.
Ő ekkor mosolygott egyet, és válaszolt: „Semmi, csak egyszerűen figyelek. Te annyira másképp eszel, mint a többiek!” – mondta, miközben végigfigyelte, hogyan fogom meg a villát és milyen mozdulatokkal viszem a falatokat a számba.
Az egész család elhallgatott, és egy kicsit feszülten figyelt. Laci aztán folytatta: „Ez egy furcsa dolog. Mindig is szerettem megfigyelni, hogyan viselkednek az emberek a vacsoránál. Egyesek gyorsan esznek, mások lassan, van aki nagyokat szuszogva eszik, és vannak, akik szinte alig veszik észre, hogy esznek…”
Mivel az ő szokásai mindig is különlegesek voltak, nem gondoltam, hogy most valami különösebben zavarót mondott. Azonban egyre inkább azt éreztem, hogy valami több van a háttérben, mint amit ő elmondott. Miért figyelt engem ennyire? Miért pont most hozta fel ezt?
A feszültség egyre nőtt, és azt hiszem, mindenki észrevette, hogy valami furcsa van a levegőben. Végül annyi történt, hogy egy szokatlanul erős reakcióval válaszoltam, és elmondtam, hogy talán ideje lenne a figyelmét másra irányítani. Laci arcán megjelent egy furcsa mosoly, majd bocsánatot kért, és végül elhagyta a vacsorát.
A nap hátralévő részében mindenki csendben evett, és a szokásos vidám hangulat elmaradt. Miután Laci elment, sokáig csak a furcsa bámulásának a gondolata keringett a fejemben. Mi lehetett az oka? Tényleg csak egy megfigyelési kényszer volt, vagy volt ott valami más, ami szándékosan el akarta vonni a figyelmet? Talán nem is bámult annyira, mint inkább… figyelt.