Egy hideg vaspadon ült, kopott köpenybe burkolózva – egyszer viselte, amikor művezetőként dolgozott a lakáshivatalban. Nyikolaj Andrejevicsnek hívták. Nyugdíjas, özvegyember, egyetlen fiú apja, és ahogy régen gondolta, boldog nagyapa. De egy napon minden összeomlott.
Amikor a fia hazavitte Olgát, Nyikolaj hideg futott át a belsején. Túl éles volt az energiája, túl jeges a tekintete, melyet elbűvölő mosoly takart el. Nem kiabált, és nem csinált botrányokat – egyszerűen, finoman és következetesen kitolta a férfi életéből mindazt, ami zavarta. És ezt Nikolai azonnal érezte. De már semmin sem lehetett változtatni.
Először is, a holmijai tűntek el: a könyvek a padlásra vándoroltak, kedvenc széke „feleslegessé” vált, a vízforraló pedig hirtelen eltűnt. Aztán elkezdődtek a célzások: „Apa, talán gyakrabban kellene sétálnod? Egészséges a levegő.” És hamarosan egy javaslat is érkezett: „Valószínűleg jobban járnál egy idősek otthonában, vagy a nagynénédnél a faluban.”
Nikolai akkor nem válaszolt. Egyszerűen összeszedte azt a keveset, ami még megmaradt belőle, és elment. Nincsenek szemrehányó szavak, nincsenek könnyek, nincsenek könyörgések – csak büszkeség és fájdalom, mélyen a szívben.
Úgy bolyongott a havas utcákon, mint egy láthatatlan ember. Csak egyetlen pad lett a parkban a támasza – az, ahol egyszer a feleségével, majd a kisfiával sétált. Órákat töltött ott a semmibe bámulva.
És akkor, egy különösen hideg napon, amikor a dér csiklandozta az arcot, és a szemek hidegtől és bánattól voltak elhomályosulva, egy hang megszólalt:
– Nyikolaj? Nyikolaj Andrejevics?
Megfordult. Egy meleg kabátot és sált viselő nő állt előtte. Nem ismerte fel azonnal, de az emlékezete azt súgta, hogy Marija Szergejevna volt az. Az első szerelme. Akit a szolgálata miatt elveszített, majd elfelejtett, amikor feleségül vette Lydiát.
A kezében egy termoszt és egy zacskó házi készítésű péksüteményt tartott.
– Mit csinálsz itt? Megfagysz…
Ez az egyszerű, törődéssel teli kérdés jobban melengette, mint bármilyen kabát. Nyikolaj némán átvette a teával és zsemlével teli termoszt. A hangja már rég elnémult, és a szíve annyira fájt, hogy még a könnyei sem jöttek ki a szeméből.
Maria leült melléjük, mintha meg sem telt volna köztük az idő, hanem mozdulatlanul állt.
– Néha sétálok erre – kezdte halkan. – És te… miért vagy itt?
– Csak egy ismerős hely – mosolygott halványan. – Itt tette meg a fiam az első lépéseket. Emlékszel?
Mária bólintott. Persze, hogy eszembe jutott.
– És most… – sóhajtott Nyikolaj –, felnőtt, megnősült, lakása van. A feleség azt mondta: „Válassz – engem vagy az apádat.” Ő választott. Nem hibáztatok. A fiataloknak megvannak a saját aggodalmaik.
Maria hallgatott, csak a férfi kivörösödött, a hidegtől kirepedezett kezeit nézte, olyan ismerőseket és olyan magányosakat.
– Gyere át hozzám, Nyikolaj – javasolta hirtelen. – Meleg van, együnk, holnap eldöntjük, mit csinálunk ezután. Főzök neked egy kis levest, és mindent megbeszélünk. Nem kő vagy, hanem ember. És nem kell egyedül lenned.
Sokáig nem mozdult. Aztán halkan megkérdezte:
– És te magad… miért vagy egyedül?
Mária felsóhajtott. Üvegessé vált a tekintete.
– A férjem már régen meghalt. A fiam… meghalt, mielőtt még megszületett volna. Aztán jön az élet, a munka, a nyugdíj, a macska és a kötés. Minden körbe-körbe megy. Te vagy az első ember tíz év óta, akivel nem egyedül iszom teát.
Sokáig ültek ott. A járókelők megritkultak, a hó halkan hullott, mintha el akarná fojtani a fájdalmukat.
Másnap reggel Nikolai nem egy padon ébredt, hanem egy hangulatos, százszorszépmintás függönyökkel díszített szobában. A levegőben piteillat terjengett. Az ablakon kívül téli dér van a fákon. És belül furcsa békesség honolt, mintha valaki visszaadta volna neki az élethez való jogot.
– Jó reggelt! – Maria belépett egy tányér sajttortával. – Mikor ettél utoljára házi készítésű ételt?
– Úgy tíz évvel ezelőtt – kuncogott Nyikolaj. – A fiam és a felesége több ennivalót rendeltek.
Mária nem kérdezte. Csak megetettem, betakartam egy takaróval és bekapcsoltam a rádiót a háttérben, hogy ne legyen olyan halk.
Teltek a napok. Aztán hetek. Nyikolaj életre kelt. Székeket javított, segített a házimunkában, történeteket mesélt a munkájáról, arról, hogyan mentett meg egy kollégáját egy gázrobbanásból. És Mária hallgatott. Azzal, hogy gyerekkori levest főzött neki, kimosta a zoknijait és kötött egy sálat, olyasmit adott neki, amit már régóta nem érzett – törődést.
De egy nap minden megváltozott.
Maria éppen a piacról tartott visszafelé, amikor észrevett egy autót a kapuban. Egy férfi jött ki belőle, és Nyikolaj fiának nevezte volna. Valerij.
– Halló… Elnézést… Tudja, hogy Nyikolaj Andrejevics itt lakik?
Maria érezte, hogy összeszorul a szíve.
– És ki vagy te neki?
– Én… a fia vagyok. Őt keresem. Elment, és én nem tudtam… Olja elment. Kiderült, hogy mindez idő alatt… – lehajtotta a fejét. – Nem fogok hazudni. Bolond voltam.
Mária figyelmesen nézett rá.
– Gyere be. Csak ne feledd: az apa nem egy tárgy, nem egy bútor. Nem kell visszajönnie csak azért, mert magányos vagy.
Valerij bólintott:
– Értem.
Otthon Nyikolaj egy karosszékben ült egy újsággal a kezében. Fiát meglátva azonnal megértette, hogy okkal jött. A mellkasom sajgott az emlékektől – az évektől, a fagytól, a hajléktalanságtól.
– Apa… – mondta Valerij rekedten. – Sajnálom.
Csend telepedett a szobára. Akkor Nyikolaj azt mondta:
– Ezt előbb is mondhattad volna. A pad előtt, a híd alatti éjszakák előtt, mindezek előtt. De… megbocsátok.
És egy könnycsepp gördült le lassan az arcán – nehéz, mint egy emlék, de meleg, mint a megbocsátás.
Egy hónappal később Valerij azt javasolta apjának, hogy térjen haza. De Nikolai ezt elutasította.
– Már rajta vagyok Epilógus.
Most egy kis tábla lóg ezen a padon:
„Minden megváltozott itt. Itt született meg a remény.”
Ne menj el az idősek mellett – nekik is szükségük van szeretetre.”
Minden este unokák ülnek itt, és fogják nagyszüleik kezét. Mert a szerelem nem a pompáról és a ceremóniákról szól. Azt kell mondani:
*”Megtaláltalak. Most már nem vagy egyedül.”