Rex több mint tíz éven át volt az állandó társa.
Először azt hitte, hogy csak ideges, de amit hamarosan felfedezett, az örökre megváltoztatta a szerelemről alkotott nézetét. Anna megállt, ruhája lobogó volt körülötte, miközben Rex a lábához nyomta magát. Nem ugatott és nem morgott, csak olyan intenzitással nézett rá, hogy a lánynak végigfutott a hideg a gerincén.
– Rex, gyerünk már, haver – suttogta, miközben próbálta megmozdítani. Nem mozdult el a helyéről. A suttogás hangosabbá vált, és az apja a póráz után nyúlt.
– Anna, tovább kell lépnünk – erősködött. Rex halkan felmordult, mire még az apja is habozott. Anna szíve összeszorult.
Rex soha nem morgott. Térdre rogyott, ruhája hullott köré, és a kezébe fogta a férfi arcát. „Mi a baj, fiú?” mormolta, miközben megsimogatta ülő pofáját.
Aztán meglátta, a nehéz légzést, a remegő lábakat. Elállt a lélegzete a torkában, valami nagyon nincs rendben. Anna türelmetlenül hívta az anyját, fogy az időnk.
„Mi történik?” De Anna semmi másra nem figyelt, csak Rexre, aki minden bánatban és győzelemben mellette állt. Lehajolt, és gyengéden a férfi fejéhez nyomta a homlokát. – Itt vagyok, Rex – suttogta.
„Nem fogok elmenni.” “Te”. Amikor segített neki felülni, a teste erősen az övéhez nyomódott.
A vendégek zavartan suttogtak, de Anna semmit sem hallott. Rex borostyánszínű szeme könyörgött neki, mintha valami olyasmit próbálna mondani, amit szavakkal nem lehet kifejezni. – Rex – suttogta újra remegő hangon…