Júlia az állomáson állt, és figyelte, ahogy Márk visszafordul, hogy elhagyja a teret. Az ősz egyre inkább a karcsú fák közt sétáló levelekben és a hűvös reggeleken nyújtott nyomot. De most, ezen az októberi reggelen, minden olyan más volt. Márk, aki minden reggel boldog mosollyal kísérte el őt, most mintha csak egy színész lenne, aki rutinszerűen játsza el a szerepét. Júlia megértette: valami eltört.
A férfi, akit szeretett, a házasságukban ott volt, de mintha eltávolodott volna. Ez a távolság nem volt egyértelmű, nem olyan, amit könnyedén megfoghatott volna, de Júlia érzékelte. Épp olyan érzés volt, mint amikor egy fényes gyűrű elkezd megkopni, és hiába dörzsölöd, nem ragyog vissza, ahogyan korábban.
Veronika, a barátnője, volt az első, akinek megosztotta a kételyeit. A férje viselkedését már nem tudta csak elhanyagolásnak tekinteni, és valami belső késztetés arra sarkallta, hogy keressen egy választ. Egy választ, amit akkor és ott éppenséggel nem akart tudni, de amelyet meg kellett találni.
A titkos pillanatok, a telefonhívások, az üzleti utak mind mind gyanúsak voltak. Az a női érzék, amely sosem csalódott még, most mindent elmondott. „Érzem,” mondta Veronikának, amikor kérdezte, miért zaklatják a kétségek. Az igazság, amit keresett, nem volt egyértelmű, de Júlia nem akarta hagyni, hogy mindez csak elússzon a kezei között. Túl sok volt már a hazugság, a titok. Ha a férje valóban eltévedt a saját útján, akkor ő is megérdemelte, hogy választ kapjon.
Az este, amikor rátalált, mindent megváltoztatott. Márk egy fiatal nővel találkozott, és abban a pillanatban Júlia megértette, hogy amit ő érzett, nem csupán egy tétova megérzés volt – a férje hűtlen volt. És abban a pillanatban, amikor a csókot és a pillanatok elárulták őt, Júlia szemei előtt valami felébredt. A fájdalom nem maradt ott. A fájdalmat egy határozott döntés váltotta fel: ő nem maradhat ebben a helyzetben, és most már nem a férjétől várhatott választ.
Veronika, aki támogatta minden lépését, nem titkolta, hogy megérti a haragot, a vágyat a tisztánlátásra. Az ügy, amely már nem csupán egy házasság problémája volt, most egy olyan felnövést hozott magával, amely Júliát új irányba terelte.
A következő napokban Júlia újra rátalált önmagára. Egy új ruhát vásárolt, sminket viselt, és újra úgy érezte, mintha minden egyes mozdulatával visszanyerhetné azt a boldogságot, ami egykor elérhetetlen volt számára. A munkahelyén is észrevették a változást – már nem volt az a fáradt és aggodalmaskodó nő, akit eddig ismertek. Most egy erősebb, magabiztosabb nő volt, aki képes volt megbirkózni a helyzettel, amit maga előtt látott.
Márk is észrevette a különbséget. Egy este, mikor hazaért, és Júlia az erkélyen beszélgetett egy férfival, megállt a küszöbön. Félelem és gyanú keveredett a tekintetében, mikor meglátta a boldog pillantásokat és hallotta a nevetést. De Júlia nem hagyta, hogy Márk kontrollálja őt. A kérdései, a bizonytalan lépései mind azt tükrözték, hogy még ő maga sem biztos abban, hogy mit tett, vagy hogyan álljon a helyzethez. De Júlia egy biztos dolgot tudott: most rajta a sor, hogy ne csupán passzív szemlélőként tekintsen az életére.
Másnap reggel, amikor Márk csendben várta, hogy Júlia megszólaljon, ő egyszerűen csak annyit mondott:
– Tudom, hogy van valakid. Tudom, hogy hazudtál. És azt is tudom, hogy már nem szeretlek úgy, mint régen.
Júlia szavaiban nem volt harag, hanem egy megnyugvó tudás. Márk számára ezek a szavak olyanok voltak, mint egy hideg zuhany. A felismerés, hogy ő most nemcsak a férje, hanem a másik oldalon álló, elhagyott fél is lett, mélyen megérintette.
Júlia elindult az ajtó felé, és utoljára hátranézett:
– Márk, ha tényleg vissza akarsz kapni engem, akkor előbb magaddal kell szembenézned.
A nő kilépett a házból, és bár nem sírt, valami új kezdődött benne. Valami, amit régóta elnyomott: az ő saját, független élete.