Feleségül vettem egy egyedülálló anyát két kislánnyal, és egy héttel később a lányok meghívtak, hogy látogassam meg az apjukat a pincében. Ezt a mondatot gyakran idéztem magamban azóta, hogy azon a napon először hallottam, miközben a kislányok az ajtó előtt álltak és titokzatos mosollyal néztek rám.
Claire, a feleségem, nem mondott semmit. Ő olyan ember volt, aki képes volt a legnagyobb titkokat is rejtegetni, és nem volt olyan kérdés, amire ne lett volna válasza, de egyetlen szó sem hangzott el az apjukról. Mintha sosem létezett volna. Az a férfi, aki két kislányt nevelt, egyszerűen eltűnt.
Amikor összeköltöztünk Claire-rel és a lányokkal, úgy éreztem, mintha a saját otthonomat találtam volna meg, miután annyi éven át bolyongtam az üres házak között. Az illatok, a fények, a szobák, mind-mind egy más világot hoztak létre, ami teljes volt, és mégis valami rejtélyes, valami homályos érzés lengte körül. A lányok, Emma és Lily, folyton nevetgéltek és játszottak, de ha közelebb mentem a pincéhez, láttam, hogy a tekintetük elkomorul. Egy pillanatra sem kerülhették el, hogy ne nézzenek oda, hogy ne figyeljenek az ajtóra.
Néha még Claire is, aki mindig olyan higgadt volt, elhúzta a tekintetét, mintha valamit látnék, amit ő már megszokott. De valamiért sosem beszélt róla.
Egy héttel az esküvőnk után, amikor már kezdtem megismerni az új életemet, és úgy éreztem, hogy a ház kezd a miénkké válni, Emma és Lily egy este engem is meghívtak. “Gyere velünk a pincébe” – mondták, miközben titokzatosan mosolyogtak. Az első gondolatom az volt, hogy talán játékot találtak ki, vagy egy új családi szokást próbálnak megmutatni. De a hangjukban volt valami, ami figyelmeztetett. Ez nem egy játék volt.
Megpróbáltam rájönni, mi történhetett, miért érzem ezt a feszültséget, és miért nem beszéltek a pincéről, amikor rákérdeztem. De a lányok mintha titokban tartották volna. Az ajtóhoz érve észrevettem, hogy a levegő egy kicsit hűvösebb lett, mint a ház többi részén. A kis fehér ajtó, amit sosem figyeltem meg igazán, most valóságosan vonzott. Az oldala kopott volt, mintha az idő nyomot hagyott volna rajta, de valami titokzatos csillogás is érződött rajta, mintha épp egy másik világba vezetett volna.
Lily megragadta a kezem, és egy lépésre megálltunk. “Ne félj,” mondta halkan. “Ő ott van.” De nem folytatta. Emma csendben állt mellettük, miközben csak annyit mondott: “Apu mindig vár.”
Bár nem értettem teljesen, éreztem, hogy valami nincs rendben. A pincében mindig is valami titok lappangott, amit a lányok nem akartak elmondani. És mégis, most én is ott álltam, mintha valami más világba léptem volna, valami elfeledett, elhagyott helyre.
Miért nem beszéltek róla? Miért próbálták eltitkolni ezt a helyet és azt, ami ott történt?
A kérdéseim halmozódtak, de a kíváncsiságom erősebb lett, mint valaha. Mielőtt bármit is mondhattam volna, az ajtó halkan nyikordult, és ahogy beléptünk, a sötét levegő mintha átölelt volna minket. Mintha valami figyelt volna bennünket a sötétből.
És akkor megpillantottam őt. Az apjuk, vagy legalábbis a figura, aki ott állt, mintha évtizedek óta ott várt volna. Az arca elmosódott, mintha a valóság és az emlékek határán létezett volna.
„Már vártunk rád,” mondta egy halk, ismerős hangon.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, az ajtó bezárult mögöttem.