Minden egyes nap, amit távol töltöttem Ádámtól és a múltamtól, egy újabb lépés volt afelé, hogy visszanyerjem önmagam. Nem volt egyik napról a másikra történő gyógyulás. Voltak éjszakák, amikor sírva aludtam el, amikor újra és újra visszhangzott bennem a mondata: „Tudom, miért titkolózol.” Mert a legjobban az fájt, hogy elhitte.
De voltak másfajta napok is. Olyanok, amikor nevettem, anélkül, hogy bűntudatom lett volna. Olyanok, amikor reggel kimentem a szüleim kertjébe, és csak néztem, ahogy a nap áttör a lombokon, és arra gondoltam: „Túléltem.”
Kilenc hónappal később kaptam egy levelet. Nem e-mailt. Egy kézzel írt levelet.
Ádámtól jött.
A betűk nehezek voltak, mintha a tinta is szégyenkezne. Bevallotta, hogy túl gyorsan hitt másoknak. Hogy az, amit Beth tett, megbocsáthatatlan – de az, hogy ő nem állt mellém, még annál is rosszabb volt. Leírta, hogy Beth elköltözött, hogy a családja kettészakadt, hogy ő maga terápiára jár. Nem mentegetőzött. Csak kért. Nem új esélyt – azt írta, azt nem érdemli meg – hanem bocsánatot.
Sokáig néztem a levelet. Nem írtam vissza. Nem kellett. Mert ez már nem róla szólt.
Ez rólam szólt. Arról, hogy nem vagyok kevesebb attól, hogy valaki más nem látott. Nem vagyok kevesebb attól, hogy valaki elhitt egy hazugságot, csak mert jobban ismerte annak a hangját, aki mondta, mint az enyémet.
A ruha, amit azon az estén viseltem – a gyönyörű, hófehér esküvői ruha – most egy dobozban pihen a szekrényem mélyén. Nem szimbóluma egy megtört ígéretnek. Hanem emlékeztető: hogy valamikor, egy pillanatra, teljes szívemből hittem a boldogságban. És hogy az a hit még mindig bennem él – csak most már magamban hiszek először.
És ha egyszer újra eljön a szerelem?
Akkor már nem egy kisváros, egy testvér, vagy mások véleménye fogja meghatározni, hogy ki vagyok. Hanem én.