Amikor meghallottam a DNS-eredményeket, a világ hirtelen csendes lett. Csak az zakatolt a fejemben újra és újra: Nem én vagyok az örökbefogadott. Ő az.
Barbara – a csillogó mosolyú, mindenkit elvarázsoló Barbara – nem volt anyánk lánya.
Ahogy ott ültem Helen nagynéném nappalijában, a régi karosszék nyikorgott alattam. A kezeimben tartottam azokat a papírokat, amelyek az egész életem újraértelmezték. Helen előttem ült, idősödő arca szomorúan megnyúlt, mintha évtizedek súlyát rakná le végre a válláról.
„Itt volt az ideje, hogy megtudd,” sóhajtotta.
„De… miért nem mondta el nekem?” – kérdeztem halkan. „Miért nem mondta el neki?”
Helen lassan megcsóválta a fejét. „Mert nem őt választotta. Téged választott. Charlotte, te voltál az ő lánya, attól a pillanattól kezdve, hogy először meglátott a kórházban. A biológiai anyád meghalt szülés közben. A nővérem meddő volt… és amikor meglátta azt az apró, barna hajú kislányt a csecsemőosztályon, tudta, hogy te vagy az. Mindent megtett, hogy örökbe fogadhasson.”
„És Barbara?” – suttogtam.
„Barbara két évvel később érkezett. Egy másik család kislánya volt, akit rokonok dobtak be a rendszerbe, miután a szülei börtönbe kerültek. A nővérem megsajnálta, örökbe fogadta őt is. De ő sosem fogadta el ezt a szeretetet. Mindig több kellett neki.”
Egy pillanatig csend volt.
Minden darab a helyére került. A kivételezés. A színpadiasság. Barbara gúnyos mosolya, ahogy az „adoptálási papírt” lobogtatta – amit most már tudtam, hogy meghamisított.
„Tudod, Charlotte, anyád mindig téged szeretett igazán. De próbált igazságos lenni. Csak azt nem látta előre, hogy Barbara milyen messzire megy majd azért, hogy elvegye azt, ami nem az övé.”
Hazamentem. Magamban. A temetés utáni napok nyirkos csendje nyomasztó volt. Az ügyvédem segítségével újra elővettük a végrendeletet, és megkérdőjeleztük annak érvényességét, amit Barbara be akart nyújtani. A DNS-eredményekkel együtt minden megdőlt, amit próbált bizonyítani.
Barbara nem jelent meg a következő jogi meghallgatáson. A ház, a nyugdíj, a befektetések – minden rám szállt. Nem bosszú volt ez, hanem igazság.
A legváratlanabb dolog azonban hetekkel később történt.
Egy levél. Vastag boríték, elegáns kézírással: Charlotte-nak – tőlem, Barbától.
Reszkető kézzel bontottam fel. Bent egy kézzel írott levél volt.
Charlotte,
Amikor megláttam az eredményeket, először tagadni akartam. Aztán haragudtam. De most már csak üres vagyok. Elhittem, hogy nekem jár minden, mert annyira hozzászoktam, hogy mindig megkapom, amit akarok. Csak egy dolgot nem kaptam meg soha: anyánk feltétel nélküli szeretetét.
Te megkaptad. És tudod mit? Meg is érdemelted. Te voltál mellette a végén. Te hordoztad a fájdalmát. Én csak menekültem.
Sajnálom.
Tényleg sajnálom.
Nem tudom, sírtam-e, vagy csak némán ültem a konyhaasztalnál, de abban a pillanatban már nem éreztem dühöt. Csak veszteséget.
És amikor később a tükörbe néztem, végre nem az a lány nézett vissza rám, aki nem illett sehová.
Hanem az, akit egy anya választott.
És ez mindennél többet jelentett.