— Várjon csak, uram — szólt egy fiatal női hang a terem sarkából. Egy rendőrnyomozó volt, alig lehetett harmincéves. Az arca fáradt, de a tekintete élénk, figyelmes. — Mi volt a kutya neve?
Burt megfordult, szemei könnybe lábadtak a meglepetéstől és a reménytől.
— Sebastian… fekete-fehér, a mellkasán csillag alakú folttal. Már két hete eltűnt.
A nő bólintott, és elővette a telefonját. Pár gyors mozdulattal megnyitott egy mappát, majd egy képet mutatott neki.
— Ez nem lehet ő, ugye?
Burt először nem hitt a szemének. A kép homályos volt, de a testtartás, az arckifejezés, az a furcsa balra döntött fül… ez Sebastian volt. Minden kétséget kizáróan.
— Ez ő! — kiáltotta Burt, és a botja megremegett a kezében. — Hol van?
— Egy hajléktalanszálló melletti közösségi kertben készült a kép — mondta a nyomozó. — Az ott dolgozók etették a kutyát néhány napig. Azt mondták, úgy tűnt, mintha keresne valakit. Aztán egyik reggel eltűnt. De… van ott valami más is, amit látnia kellene.
A nyomozó megkérte Burtot, hogy üljön be a szolgálati autóba. Az idős férfi nem habozott. A botját a lábához szorítva utazott végig az ismeretlen városrészen, ahol talán új válaszok várták. Amikor megérkeztek, egy egyszerű faház állt előttük, a közösségi kert szélén, dús bokrokkal, virágzó napraforgóval.
— Itt látták utoljára. De van valami furcsa. Jöjjön.
A nyomozó egy öreg fészerhez vezette Burtot, amely előtt egy kopott piros kendő hevert — Sebastiané. A szaga még ott volt, friss és ismerős. De ami mellette feküdt, az volt az igazi csoda.
Egy fényképalbum.
A borítón arany betűkkel ez állt: „Azok, akiket elfelejtettek.”
Burt remegő kézzel lapozott bele. Az albumban régi, fekete-fehér fotók sorakoztak – hajléktalanok, elfeledett arcok, nevek és dátumok. Egy-egy képen Sebastian is ott volt, valaki mellett ülve, akinek szemében könny csillogott. A kutya minden nap máshol bukkant fel: egy öreg asszonynál, aki a háború óta nem beszélt senkivel; egy kislánynál, aki elvesztette az apját; egy férfinál, akit a társadalom peremére sodort a sorsa. És mindegyik történet alatt egy dátum állt. Az a nap, amikor újra reményt kaptak.
Burt hátralépett, levegő után kapkodott.
— Ez… ez lehetetlen…
A nyomozó halkan bólintott. — Az elmúlt két évben több tucat emberről hallottunk, akik azt mondták, egy „csodakutya” látogatta meg őket. A legtöbben nem vették komolyan. De mind ugyanazt mondták: fekete-fehér kutya, csillag a mellkasán. És mindig akkor bukkant fel, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
Burt szíve megtelt valami furcsán ismerős érzéssel. Nem csoda volt ez. Nem véletlen. Sebastian nem csak az ő gyásza miatt jelent meg azon a reggelen két évvel ezelőtt. Ő egy szelíd küldetés része volt. Egy üzenet a gyengéknek, a magányosoknak, a megtörteknek: még mindig van szeretet a világban.
A bokrok mögül halk vakkantás hallatszott.
Burt megfordult.
Sebastian ott állt.
Piszkos volt, sáros, és a bundája kócos, de amikor meglátta gazdáját, egyetlen pillanat alatt újra az a kiskutya lett, aki egykor a kabát alatt rejtőzött el az eső elől.
A világ halk zümmögéssé csendesedett, ahogy Sebastian odarohant, és Burt lábához dörgölte magát. Az idős férfi letérdelt — nem tudta, hogyan, de megtette — és magához ölelte.
— Megtaláltalak… vagy talán te találtál meg újra engem.
Sebastian boldogan nyüszített, mintha csak azt mondta volna: Még nem ért véget. Még van dolgunk.
És Burt, a 91 éves férfi, aki már nem hitt a csodákban, újra elhitte.
Mert néha a csoda nem egy nagy esemény, hanem egy reszkető vakkantás a sötétben, és a tudat, hogy sosem vagyunk teljesen egyedül.