Aznap reggel Margaret szinte semmire sem emlékezett, kivéve azt az álmot, amely újra meg újra visszatért. Egy öreg fa alatt ült, az árnyék hűvös volt, a levegő tele virágillattal. A kezében kulcsot szorongatott, és valaki a nevét suttogta.
A kulcs még mindig ott volt a fiókban, ahogy mindig is. A régi ház kulcsa. Egy olyan házé, ami már nem létezett. Vagy legalábbis így hitte.
A nővérek nem örültek neki, amikor Margaret aznap reggel eltűnt. De ő pontosan tudta, hová megy. Úgy érezte, valami befejezetlen maradt, valami, ami most hívta őt. Több volt ez, mint emlék—olyan volt, mint egy eltemetett igazság, amely napvilágra akart kerülni.
A ház helyén álló kastély előtt újra ott volt az érzés. Az ismerősség és idegenség furcsa keveréke. A rózsák ugyanott virágoztak, mint hajdanán, és a szél még mindig a verandán játszadozott. De az ajtó mögött… valami nem stimmelt.
Miután David elmagyarázta, hogy újjáépítette a házat, Margaret elfogadta. Megértette, hogy a fia bűntudata mozgatta, hogy próbálta visszaadni neki azt, amit ő hagyott hátra. A történet itt akár véget is érhetett volna.
De nem ért.
Egy esős éjszakán Margaret felébredt. Valami neszre. Halk neszezésre a padlás felől. Régen félt az ilyen hangoktól, most azonban csak felvette a köntösét, és felment a lépcsőn. Egy újonnan beépített ajtó vezetett a padlásra. Résnyire nyitva volt.
A zsebében ott volt a régi kulcs.
Talán szimbolikus pillanat volt, talán csak a sors kegyetlen játéka, de a kulcs tökéletesen illett a régi vaskilincsbe, amelyet a felújítás után is meghagytak. Margaret lenyomta, és belépett.
A padlás nem volt különleges. Pár régi doboz, néhány letakart bútor. De a sarokban, egy poros szőnyeg alatt egy régi csapóajtót talált. Olyan volt, mintha senki sem tudott volna róla.
A szíve hevesen vert, ahogy felnyitotta. Egy keskeny lépcső vezetett lefelé, egy sötét pincébe.
A pince száraz volt, hideg és sötét. A lámpa megbízhatatlan fényében Margaret megpillantott valamit a falon: egy fényképet. A saját fényképét, fiatalon, kezében egy csecsemővel. A képre aláírás volt karcolva: Elizabeth, 1963.
A világ mintha megállt volna.
Elizabeth.
Ez volt a neve annak a gyermeknek, akit Margaret sosem említett senkinek.
A gyermek, akit tizenhét évesen örökbe kellett adnia, és akinek kilétét a szülei elzárták előle. Soha nem kereste, nem volt hozzá bátorsága. A titok, amit egész életében hordozott, most ott pihent a falon, mintha sosem lett volna titok.
Egy dobozban megtalálta a hivatalos iratokat. Örökbeadási papírok, egy levél, amit sosem küldtek el. És egy másik fénykép: egy fiatal nő, kék szemekkel, Margaret mosolyával.
A szíve lassan kezdte megérteni.
Másnap Davidet kérdőre vonta.
A fia először nem értette, majd sápadni kezdett.
– Anya… Én tudtam.
– Mióta?
– Hat éve. Elizabeth… megkeresett engem. Ő volt az első, aki tényleg vissza akart találni hozzád. Ő mondta, hogy meg kell keresnem téged, hogy jóvá kell tennem mindent. Ő fizette a felújítás egy részét. Ő… ő is a lányod.
Margaret nem sírt. Nem volt benne könny, csak végtelen, zsibongó csend.
– Hol van most?
David lehajtotta a fejét.
– Meghalt. Rák. Egy évvel ezelőtt. De mielőtt elment volna, azt kérte, hogy vigyázzak rád. Hogy építsem újra az otthonodat. Hogy ha már ő nem lehet a lányod, legalább én legyek újra a fiad.
Margaret ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit. Nemcsak a veszteség, hanem az élet súlya miatt, amit évtizedeken át hordozott. Minden ajtó, amit bezárt maga mögött. Minden kulcs, amit megtartott.
A kastélyban, amit már nem érzett idegennek, elhelyezett egy új képet a nappaliban. Egy régi, kifakult fényképet, rajta egy fiatal lány karjában egy csecsemővel. Mellette egy másikat: egy felnőtt nő mosolyával. És középen David képét, amint a kertben áll, kezében százszorszépekkel.
Mert volt, ami örökre elveszett.
De volt, ami még mindig megmenthető.